Egy regényvonal kezdete
Eric Asvak,
Vér/vonal,
Harc a létezésért
„Nem
mindegy, milyen úton járva jutunk el a célunkhoz…” – gondolja a regény egyik szereplője.
Van benne valami.
Pillantsunk bele, hogyan teszi ezt a sf piacon, a Pod Press Könyveknél
jelentkező új szerző, Eric Asvak!
Igen, egy új podos könyvet kaptunk.
Eric Asvak belefogott egy jövőben játszódó kaland- és erotikaáradattal díszített
regénysorozatba, más néven űroperába. A Solaria oldalain mostanában megjelenő
kritikaciklusba bőven belefér ez a könyv is. Beszéljünk tehát Eric Asvak, aka
Sepsik Istvánné Vér/Vonal című regényéről!
Az az érvem, amellyel eddig kezdtem
a podos könyvek bírálatát, a Vér/Vonal esetében nem teljesen érvényes. Nem
tudnék látványos „hibaszedetet” prezentálni, bár akad pár elütés, hiányzik jó
néhány vessző is, miegymás, de tulajdonképpen csak egy illetlen hiba csúfítja a
könyvet (mijét védje
lenne helyesen az inkriminált félmondat). A nyelvezet viszont eleven, jól
olvasható.
Furcsa világba viszi el olvasóját
ez a merész regény. Izgalmas, de – főleg a konzervatívabb olvasók számára -- nem
túl szimpatikus társadalomba. A történet főkaraktere egy távoli birodalom
császárnőjének elsőszülött lánya, Samtha, aki bonyolult, sőt szinte
átláthatatlan hatalmi intrikák miatt a szülőhelyétől távoli „Vadbolygón” éli
gyermek- és kamaszéveit. Mivel azonban peremvidéki félvér származása miatt
emberi vére idegen lények vérével és génjeivel keveredik, különleges
képességeivel kiemelkedik a bolygó Iskoláiban élő és tanuló, Vadászoknak
nevezett hadiszervezet embereitől. És nemcsak a stressz hatására előcsúszó
ragadozó fogai és körmei miatt. A vámpírvonásokon túl a sebei is gyorsabban
gyógyulnak, szervezete gyorsabban érik (és van még más pikáns mozzanat is, de ne
szpoilerezzünk!:)), így aztán a szigorúan férfiak számára fenntartott iskolákban
alapos kavarodást okoz a bennlakó leányzó. A mű központi dilemmája -- eléggé el
nem ítélhető módon zanzásítva a következő lehetne – a regény sodrában ki az a
karakterek közül, akivel Samtha (még) nem szexszelt és ikerkérdésként, ki az,
akit nem vert össze, illetve akitől nem kap jó alaposan ki.
A bulváros ítélettől evezzünk át
komolyabb vizekre! De előítéletektől mentesen! Mert a
Vér/vonal
épp a „sci-fiség” kínálta lehetőségek miatt korunk modern irodalmánál is egy
fokkal merészebb felfogású… Vagy nevezzük liberálisabbnak! Na, nem valamiféle
bátor szókimondás, durva nyelvi lelemények miatt, hanem a főszereplő leányzó
kora miatt. Hiszen amikor úgy igazán beindul a regény gépezete, Samtha alig tíz
éves. De miután ugye a Vadbolygó iskoláiról szigorúan ki van tiltva minden
nőnemű tanuló, a kivételes elbírálást „élvező” bentlakó kiskamasz nagy
népszerűségnek örvend. Na, jó mégsem szó szerint, de aztán kiderül, hogy mégis…
Karaktere lehetne egy sajnálatra méltó szerencsétlen, agyonkínzott, molesztált
leányka, de ő közel sem az. Ezt a dilemmát a szerzőnek rendkívül ügyesen
sikerült megideologizálni. Hiszen azzal, hogy „félvér” karaktere nemcsak
testileg, hanem értelmileg is korábban érik, egy igencsak rafinált, ravasz sf
Lolitát alkotott belőle (akivel kedve tartja, avval Samtha hancúrozik egy jót,
de általában az ágyban is az érdekei vezérlik). Kissé hitetlen karakternek
sikerült, aki úgy értelmileg, mint mentálisan és fizikailag! is könnyedén
kenterbe veri hímnemű társait, tanárait.
Egy, csak egy legény van talpon e
bolygón… Ő a Vadásziskolák Vezére, Ronald Parker, aki ötvenes férfi létére
igazi, tagadhatatlan alfahím. Remekül körbemanipulálják egymást fiatalka
szeretőjével, miközben ki-ki a saját célját igyekszik elérni. Parker mindenáron
úgy akarja társítani
(a pároztatás eufemizmusa)
--
hiszen a történet alapötlete az uralkodó dinasztia házasságok, utódszülések
általi hatalmi politizálása, manipulálása – a trónörökös lányt, hogy jómaga a
hatalom közelébe kerüljön. Samtha pedig… ki tudja? Első körben mindenképpen meg
akarja szerezni a lányok számára tiltott ismereteket, a Vadászok Rendjének
tudását. Itt bekövetkezett az első olyan pillanat, amikor a kritikus (achtung!,
szakmai titok következik), grafitceruzájával jó vastagon firkálni kezdett a
könyv lapjaira. Ez akkor történt meg, amikor a történetben odáig jutottam, hogy
a tizenhárom éves leányzó felépít magának egy űrsiklót. Önállóan, egyedül
barkácsol magának egy működő űrrepülőgépet! (A hitelesség kedvéért idézet: „Elkészült
a nagyoló borítással és a szintezéssel, belekezdett a vezérlőpult vázába.
Határozott elképzelése volt, milyenné alakítja.”)
Azért nézzük már az olvasót felnőttnek!
De térjünk vissza a két
összegabalyodott főszereplőhöz, a félévszázados Parkerhez és tizennégy éves
szeretőjéhez!
Gyanítható, hogy Samtha
valamiképpen a császári hatalom közelébe akar visszakerülni, hiszen Parker egy
régebbi „piszkos” lépése eltávolította őt a birodalmi bolygó, a családja, anyja
és főleg az ikertestvére közeléből. Haddelhaddok, erőpróbák és szexcsatákkal
tarkított bonyodalmak után jön még egy véres epizód (spoiler lenne, ha
elárulnám, ki az és milyen rafinált módszerrel érte el, hogy a lány rátámadjon
arra, aki egy személyben vezére, főnöke, szeretője és férje), és végül a
regény felemás, ügyefogyottan ható kliffhangerrel végződik. Valaki elveszti az
eszméletét, és innen schluß-paß. De egy regényt, legyen
az bármennyire is nyilvánvaló, hogy nem sokára várható a folytatás, nem fejezünk
be ennyire lezáratlanul!)
Viszont nézzük meg közelebbről a
történet számos karaktere közül a két főszereplőt! Samtha rejtélyes,
koravénségében kiforratlan, néhány érthetetlen lépésében nem meggyőző jellem.
Megy előre, kitartóan léptet célja felé, mint a Duracell nyuszi, és a világon
semmi sem tudja őt megállítani. Szeretői közül a legalfább, Parker szintén
hiteltelen alak. Eredeti végzettsége orvos-pszichológus (nem szeretnék a
gyógymódjaira rászorulni), erős mentális erővel rendelkezik, és különféle
titokzatos lelki technikák birtokában van. Emellett kedveli az iskolájában rá
bízott fiatal fiúk zsenge húsát is, de ezen a bolygón ez nem számít különösebb
bűnnek, és büntetésből szívesen megerőszakolja a fogságba esett úgy hím- mint
nőnemű ellenfeleket is… Ja, és mestere a pusztakezes harcnak, amit szívesen
alkalmaz a hétköznapi életben is. Samthát a regény minden fejezetében legalább
egyszer alaposan elveri. Mert a nő+tanítvány verve/betörve/büntetve jó, és
különben is, ha egy Vezér férfi udvariasnak mutatkozik, akkor elveszíti a
tekintélyét. Ez a hivatalos ideológiája! Így aztán a leány hiába ugrál, pattog,
repked, mint a japán nindzsafilmek hősei, Parker akrobatikus képességeivel nem
tud szembe szállni, ezért aztán szinte állandóan magán hordozza a férfi
kézélének, öklének és egyéb testrészeinek liluló nyomait. És az ilyen
arccsonttörés (igaz, a félvér Samtha gyorsan gyógyul!) nem edzési szándékkal
esik meg, de nem is értelmezhető szadomazo metaforaként… De ettől függetlenül a
sors kifürkészhetetlen akaratából, esetleg némi Stockholm szindrómával, Oidipusz komplexussal
fűszerezve végzetesen egymásba szeret ez a páros. Samtha mégis azzal bünteti a
Vezért, hogy nem hajlandó neki szerelmet vallani! Amitől Parker Vezér,
természetesen férfiasan magába rejtve érzelmeit, rémesen szenved…
Itt újabb ceruzás megjegyzések
kerültek a Vér/vonal oldalaira. Mert itt már a történet a rózsaszínű világ
nyálas elemeit engedi be, és ez nagyon nem jó (ennyire ne keverjük a
zsánereket!). Egy kiadós helybenhagyás után nem taktikus, ha a szereplők bőszen
elkezdenek lelkizni, szerelmi vallomást kunyerálni, nyinyeregni. Vagy a
hitelességet ennyire feszítő belső ellentmondást legalább illene alaposan
kidolgozva megindokolni. Ugyanúgy zavaró, amikor az egyik, igaz, ifjabb vadász a
feszült helyzetekben néhányszor elpityergi magát. A szerző néhány karakterénél a
hobbijukkal (ki szakácskodik, ki rajzol, ki sző, ki zenél) igyekezett
gazdagítani szereplői jellemét, de összességében hiányzott ennek a számunka
idegen világnak a háttere. Mintha csak a Vadászképző iskolákból állt volna az
egész bolygó. Nem tudtunk meg semmit a Vadászok küldetéséről, mintha csak a
tanításukból, képzésükből állna a Vadbolygón az élet… A szerző mintha
szándékosan telezsúfolná izgalmas cselekménnyel a könyvet, de annál kevesebb
hátteret szánna olvasóinak. Ezzel felborul a regény egyensúlya, pedig még vár
ránk legalább egy, de inkább két folytatás. És Samtha következő kalandjaira
gondolva (mert túlélése garantált) felmerült bennem egy gonosz gondolat, vajon
megismerjük majd a harcos trónörökös leszbikus kalandozásait is? Mert ez
beleférne a történet hangulatába.
Az is igaz, hogy nem kell egy
regény karaktereinek egyértelműen pozitívnak lenni (még Raszkolnyikovot is lehet
kedvelni), de a Vadbolygó kíméletlen hőseinek etikája időnként kicsapta nálam az
olva(d/s)ó biztosítékot. Nem sikerült őket megkedvelnem. Viszont a szereplőkkel
ellentétben egy kritikusnak illik legalább kicsit elvetemültnek lenni. QED.
Lehetne még dorgálni és kioktatni, de nem szeretném tovább szaporítani a szót. A
bíráló mondatok után viszont azt el kell ismerni, hogy szokatlan, a magyar sf/f
világban mellbevágóan újszerű könyvet kaptunk Eric Asvaktól.
Hogy nem
mindegy, milyen úton járva jutunk el a célunkhoz? Eric Asvak útja arra vezetett,
hogy megírta és kiadatta a regényét. De ezzel még nem jutott el a célhoz, csak
az első lépéseket tette meg az egyértelműen kvalitásos sci-fi irányába.
